" Mielőtt nagymama meghalt utolsó mondatként nekem azt mondta:

  " Fiam egy asszony sorsa az, hogy tűrjön, s ha választhat, egy okos embernek tűrjön".

Sokat gondolkodtam ezen a mondaton, ezeken az utoljára nekem címzett sorokon, rengeted mindent jelent számomra ez a néhány szó. S a jelentéshez, értelmezéshez természetes módon társul mindaz,  amit az ő életükből gyerekfejjel s később felnőttként is megtapasztaltam. És mégis ez a mondat - így lecsupaszítva- mélyen, legbelül bizonyos szempontokból teljességgel elfogadhatatlan.

Ugyanakkor, ha belegondolok, és a tűrés szót nem feltétlenül mint negatív kifejezést elemzem, akkor más értelmet is nyerhet ez a mondat. Mit jelent számomora ez a néhány szó sok-sok évvel a halála után?

Nagyanyám életének tükrében semmiképpen sem jelent boldogtalanságot, kiszolgáltatottságot, passzív és reménytelen belenyugvást. De jelent mindenekelőtt asszonyi bölcsességet, család-és otthonteremtésre törekvést mindenáron, elnéző, türelmes, megértő és elfogadó konfliktuskezelést a bajos időkben. S jelenti a sorsot méltósággal elfogadni tudást is.

De csak azt a tűrést jelenti, ami nem bármi áron belenyugvás minden rosszba, ami éri az embert, hanem cselekvő és alakító, változtatni tudó és a nehézségek elől nem elmenekülő tűrés. Mindezekkel teljességgel azonosulni tudok.

Én tudom, hogy a nagymamám számára a tűrés szó nem békétlenséget jelentett. Egészséges kompromisszumokat jelentett egy azonos értékrenddel bíró ember mellett, közösen vállalt célokat egy életen át. Jó szövetséget egy okos és tiszteletre méltó emberrel, aki a nagyapám volt.

Úgy érzem, hogy a mai világban ezt a sorsot vállalni már sokkal nehezebb feladat lett, asszonynak és férfinak egyaránt. Leginkább amiatt, mert könnyebben adódik a kimenekülés lehetősége. Kevesebbet tűrünk el a társunknak és sok esetben már a legfelszínesebb párkapcsolati nehézség esetében is - a dolgok összetartása helyett - az energiát inkább az újrakezdésbe fektetjük.

Mert az hisszük van ennél jobb.

De vajon a folytonos újrakezdés nagyobb békességgel jár-e hosszú távon, mint az a tudat, hogy a józan ész határain belül maradva jóban és rosszban tűrünk egymásnak? Nem tudom. Az biztos, hogy más világot élünk. És könnyen elképzelhető, hogy a mi gyerekeink életében ez a más világ lesz a normális.

Mindenesetre az biztos, hogy néhány év múlva már csak kevés ember mondhatja el magáról, hogy hatvanöt évnyi házasságban élte le az életét."

       Eddig az idézet. Az én számomra a kérdés természetesen költői. Úgy gondolom, hogy beszélgethetnénk erről a témáról.

Ti mit gondoltok erről?