Hallgatni a csendet

Néhány hónappal ezelőtt írtam le, hogy elkezdem gyűjtögetni a különleges pillanatokat. Össze gyűjtöm ezeket az ajándékokat és persze vigasztalom magam velük, mint a kisgyermekek, amikor belefúrják arcukat egy ismerős szagokat árasztó puhaságba. Szükségem van rájuk nekem is, hogy békésen tudjak elaludni. Vagy egyszerűen, csak lenni. Szükségem van az örömre, sőt, a nyugodt örömre.

Most megint hiánytüneteim vannak. Mit tehetnék mást, elringatom magam…

A reggel eszembe jutott, hogy milyen érdekes volt, amikor elkezdtük megtanítani a gyerekeinket arra, hogy a csend nem unalmas, és hogyha csöndben tudnak maradni, akkor egészen új dolgokat fedezhetnek fel.

Ma megint éhesen értem haza. Jó kedvre éhesen, hálára éhesen. Eszembe jutott egy történet, amit nemrég írtam le. Előkotortam, elolvastam és rendbe jött a lelkem. Ide írom, hátha ma erre van szüksége  valakinek:

Ami a szívemet megmozgatja

Mostanában csak azok a történetek érdekelnek, amelyek megérintik a szívemet. Többnyire régi történetek.

Kezdetben azt hittem, hogy sajnos olyan vacak ez a világ, hogy ilyenek már nincsenek. Nyílván voltak gyermekkoromban, de elfogytak, a hajnali ég besötétedett, a bárányfelhők nyomasztó esőfelhőkké változtak, az emberek egymás gyomrába könyökölnek, és mindenki csak önmagára figyel.

Szerinted, miért kell mindig megfizetni az árát mindennek? Vannak szerencsések, akinek mindig-minden az ölébe potyog. Nem is kéri, de ott van az ajándék.... morgolódott a barátnőm valamelyik nap. Elgondolkodtam ezen, és rábólintottam: tényleg nincs igazság, van, aki csak élvezi az életet, nyáron üde kék tengerpart, télen üde kék havazás és síelés, és az igazán gazdagabbja ezt pont fordítva csinálja. 

És nézem a nőket magam körül, és azt látom, hogy küzdenek, de nagyon.

KABARCZ REBEKA
                                         Malacka Vagyok

Pár napja két srác kést tartott a torkomhoz és elkobozták amim volt.

Csak álltam éjjel a Corvintető előtt az utcán, a legragyogóbb LG Shine telefonon próbáltam valakit elérni, a madarak csicseregtek, a hold fényesen ragyogott, a 8. kerületi hajléktalanok békésen horkoltak, talán még a városi szmog is illatosnak hatott, amikor befordult a sarkon a két dühöngő, habzó szájú őrült.

Van nékem egy nagyikám, aki idén 94 éves. Sokat látott a 20. század történelméből. Időnként, amikor kedve van mesél. Mi olyankor vidám kíváncsisággal hallgatjuk történeteit. Kétszer nem hangzik el ugyanaz a story.

2007 karácsonyán baleset érte a szobájában. Korház, műtét, rehabilitáció..., de az Úr még nem várta őt. Gyógyult, erősödött, nevetett és tervezgetett. Türelemmel várta a teste regenerálódását. Teltek a hetek, hónapok. Közeledett a gyógyulás, de ekkor újabb baleset.

A szoba öregasszony sápadt és savanyú. Olyan, mint a krumpli, amit veremben tartanak és tavasz felé sápatag hajtásokat indít a gyér fény felé.

Naponta elzarándokol a boltba, útközben rámordul a macskapisiszagú lépcsőház mélyén ténfergő kukapiszkálóra.

Összehúzza magán a télikabátot, ami már évek óta az övé, de valahogy mégis úgy fest benne, mintha menekülés közben csak úgy ráterítette volna valaki a vállára.