Hallgatni a csendet

Néhány hónappal ezelőtt írtam le, hogy elkezdem gyűjtögetni a különleges pillanatokat. Össze gyűjtöm ezeket az ajándékokat és persze vigasztalom magam velük, mint a kisgyermekek, amikor belefúrják arcukat egy ismerős szagokat árasztó puhaságba. Szükségem van rájuk nekem is, hogy békésen tudjak elaludni. Vagy egyszerűen, csak lenni. Szükségem van az örömre, sőt, a nyugodt örömre.

Most megint hiánytüneteim vannak. Mit tehetnék mást, elringatom magam…

A reggel eszembe jutott, hogy milyen érdekes volt, amikor elkezdtük megtanítani a gyerekeinket arra, hogy a csend nem unalmas, és hogyha csöndben tudnak maradni, akkor egészen új dolgokat fedezhetnek fel. Könnyű dolgunk volt, mert akkoriban a nagy kerekerdő mellett laktunk.  Kertünkben a frissen ültetett virágokat éjszaka lelegelték az őzek, amikor reggel rántottát akartunk enni, Zoli kiszaladt friss gombáért a tisztásra és este a kismacskák felkapaszkodtak az ablak szúnyoghálójára, és onnan kapkodták a bogarakat, lepkéket. Mi pedig bentről „moziztunk”.

Balázs és Zsófi hétvégeken szabadultak ki a tanyánkra és valóban úgy viselkedtek, mint aki kiszabadul a városból, övék lett a hatalmas tér, a végtelen játszótér. Fékevesztetten kiabáltak hát, szerintem a hetedik határban is hallatszott. Luca meg örült, hogy megjöttek a tesók és hatalmas kompetenciával mutogatta a legújabb izgalmas dolgokat: megérett a fosóka szilva, valahogy megint lett egy újabb kiskutya , és Gazsóéknál Erzsike néni kiváló palacsintát sütött. Hajrá, neki a poros útnak!

Persze, csak egy ideig bírták tüdővel, azután belefogtak komoly játékaikba, amiből, mi felnőttek ki voltunk zárva. Ha esett, ha fújt, minden nap jártuk az erdőt, gombát szedtünk, kutyát futtattunk és igyekeztünk kikeveredni a mindenképpen adódó bonyodalmakból. Az nem volt annyira nehéz, amikor csiga gyűjtés közben elvesztettük a ház kulcsát, mert Luca még akkora volt, hogy kiválóan befért a kamra ablakon. Az már nehezebb volt, amikor elveszett Zsófi gyönyörű hatalmas zöld hernyója, amit óvatosan tenyerén hordozva sétáltatott az erdőben. És hopp, egyszer csak nem volt! Úramatyám, mi ilyenkor a teendő? Zsófi bőgött, követelte, hogy találjuk meg a hernyót és sírva sorolta annak különleges szépségét, különös tekintettel lábainak a mennyiségére. Balázs, mint idősebb bátyjhoz illik elkezdte kaszabolni egy pálcával a bokrokat, Luca pedig eldöntötte, hogy fűszálanként végignézi a tisztást, és megtalálja a szökevényt. Tökéletesen hitt ebben a megoldásban, tehát el is kezdte a keresést. A baj, csak az volt, hogy erősen sötétedett. Beszálltunk mi is a keresésbe, és úgy emlékszem, hogy megtaláltuk a hatalmas zöld hernyót (vagy a testvérét, de ezt csak most mondom, és most is halkan).

És most beleszól a férjem:

Tudod szívem, az emlékekben az a csodás, hogy mindig rejteget tartalékokat, újabb csodákat. Az egyik hozza a másikat.

Az a nagy vacak hernyó nem lett meg soha. Nem lehet egy zöld hernyót kétszer megtalálni egy zöld erdőben. Több történt ennél. Lucának is volt egy hernyója. Nem annyira nagy, mint Zsófié, nem is annyira ragyogó zöld, de csodaszép volt az is. És most, hogy elveszett a csúcspéldány, ez lett a legszebb hernyó elérhető közelségben. És Luca megfogta síró nővére arcát, és azt mondta neki: Zsófi! Neked adom az enyémet! És neki is adta.

És Luca szíve szerintem duplájára nőtt akkor.

Egy ilyen séta alkalmával kezdtük el hallgatni a csendet. A házunkkal szemben, az út túlsó oldalán kezdődött az erdő, amolyan kiöregedett magas fenyőfákkal, aminek az aljában gyönyörű őzláb gombák nőttek. Nem volt aljnövényzet, nem kellett annyira a lábunk alá nézni, lehetett nézelődni, Itt kezdtük el hallgatni a csendet. Azt a célt tűztük ki, hogy a tisztásig ne beszéljünk. Először három lépésig tartott a csend, azután jött a kipukkadás, rohanás, nevetés. Úgy tűnt, hogy lehetetlent szeretnénk. Nem adtuk fel, újra próbáltuk. Legnehezebb Zsófinak volt, hiszen ő, ha Pesten beszálltunk az autóba és elindultunk az erdőszéli házunkba (50 km!), ő már a Soroksári úton megkérdezte, hogy „ez már a tanya?”, és ezt a kérdést nagyjából egy percenként megismételte. Igazi erőpróbává nőtte ki magát a feladat: csendbe tudunk-e maradni?! Ha volt is benne öröm, az csupán a győzelem öröme volt, hogy igenis befogtuk a szánkat és már nem is rohantunk a fák között, hanem komótosan mentünk a tisztásig!

Nem tudom, hogy mennyit gyakoroltuk, de tisztán emlékszem a pillanatra, amikor már nem visszatartottuk a beszédet, hanem meghallottuk a csendet. Züm-züm zümmügtek a bogarak, rengeteg madárhang volt a levegőben, messziről odahallatszott Turcsány Janiék kutyájának az ugatása, valahol valami dámvad motoszkált. Meghallottuk az élet hangjait. Akkor már suttogva figyelmeztettük egymást, mutogattunk: látod? Hallod?

Tulajdonképpen, szívesen megkérdezném a gyerekeket, hogy emlékeznek-e erre, vagy csak a nagy zöld hernyóra. Talán meg is kérdezem. Mert abban reménykedem, hogy, ha valaki megtanulta hallgatni a csendet, akkor ez a tudása megmarad. Olyan, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni…Lehet, hogy sok év kihagyás után, bizonytalan a kormánytartás, de működik. Szeretném, ha tudnának hallgatni, ha tudnának figyelni az őket körülölelő csendre. A szélfúvásra, a suttogásra. Annyian ordítanak körülöttünk, annyian akarnak türelmetlenül  berobbanni az agyunkba.

És van, aki csak suttog, vagy jelt ad. És van, amikor a suttogás nem kívülről jön, hanem bentről. Egy halk hang, mond valamit, üzen, óva int, bíztat…Vajon észrevesszük-e? Vajon lesz-e olaj a lámpásban, ha jő az óra?

2009-09-09