Ma megint éhesen értem haza. Jó kedvre éhesen, hálára éhesen. Eszembe jutott egy történet, amit nemrég írtam le. Előkotortam, elolvastam és rendbe jött a lelkem. Ide írom, hátha ma erre van szüksége  valakinek:

Ami a szívemet megmozgatja

Mostanában csak azok a történetek érdekelnek, amelyek megérintik a szívemet. Többnyire régi történetek.

Kezdetben azt hittem, hogy sajnos olyan vacak ez a világ, hogy ilyenek már nincsenek. Nyílván voltak gyermekkoromban, de elfogytak, a hajnali ég besötétedett, a bárányfelhők nyomasztó esőfelhőkké változtak, az emberek egymás gyomrába könyökölnek, és mindenki csak önmagára figyel.

Annál jobb, gondoltam. Ezek szerint ritkaságokat fogok gyűjtögetni! Beteszem szépen ebbe a dobozba, amit bármikor kinyithatok, ha egy kis bárányfelhőre, vagy hajnalhasadásra van szükségem…

És elkezdtem gyűjtögetni.

Csütörtökön este szomorúan vezettem hazafelé. Nem volt jó napom. Apukámat kórházba vitte a mentő, én téptem a mentő után, de az én autóm zöld és nincsen rajta kék lámpa, így rendesen lemaradtam. Senki nem nagyon akarta kitalálni a reggeli csúcsban, hogy én a mentőhöz tartozom.

Később is csak ültem a kórházi ágy mellet a sámlin, imádkoztam, és mivel én magam nem tudtam, hogy mi lenne a jó, ezért csak úgy: voltam. Mikor reménykedve, mikor keseregve. És elfáradtam.

Szóval terelgettem haza az autómat, és benne magamat, amikor eszembe jutott, hogy Rebeka rám bízott valamit: adjam be a barátnőjének a mobil telefont, amit nálunk felejtett.

-         Ilyen későn?

Mégis becsöngettem, hogy legyünk túl rajta. Kifejezetten bosszantott ugyan, hogy miért van olyan barátnője a lányomnak, aki olyan keskeny utcában lakik, hogy öt-hat mozdulatból lehet csak megfordulni, ha nem akarok az árokba belecsúszni.

Ültem a sötétben, sajnáltam magam és vártam a barátnőt.

Egyszer csak megjelent előttem egy fura alak: szálfa egyenes mosolygó férfi, székely zsinóros kabátban, fekete prém kucsmával a fején.

Meghajolt előttem, meglengette a süveget és szép jó estét kívánt. Aztán megölelt és megköszönte, hogy hazavittem a telefont. Beszélgetés közben elmondta, hogy az én kedvemért vette fel ezt a kabátot, gondolta örömet okoz vele nekem.

Amúgy, a március 15-i ünnepségen volt vele a Kossuth térnél, mesélte, majd folytatta a sztorit. Éppen nekem való történetet.

-         Figyelj! Ha ünnep van, ott a helyem, nem? - mondta. - És képzeld, ott álltam, nézelődtem, énekeltem, az eső zuhogott, és néhányan elkezdtek balhézni. A rendőrök szintén. Ott állok, nézelődök, énekelgetek és látom a rendőrt velem szemben. Látom, ahogy farkasszemet néz a tömeggel, arca előtt az a plexi állarc, golyóálló mellény, összességében marhára barátságtalan szerelés, és csak nézi, hogy mikor kell előre lendülni. Esküszöm, megsajnáltam. „Hát neki is elcseszték az ünnepét” gondoltam. Miközben töröltem le a vizet a képemről, hirtelen megkérdeztem: miért nem öleljük meg mi egymást? S a hitelesség kedvéért kitártam a karomat. Tudod, mit csinált? Elmosolyodott, közelebb jött, és megölelt. Vicces, mi?

Odaadtam a telefont, búcsúztam, még egy hátropogtatás, és tovább jöttem hazafelé.

De, valahogy minden megváltozott. Úgy éreztem, hogy ajándékot kaptam.

Milyen jó világ az, ahol valaki felkap magára egy különleges ruhadarabot, hogy este tízkor örömet okozzon nekem, csak úgy, grátisz.

És milyen jó világ az, ahol valaki képes erre a patetikus, giccses mozdulatra, hogy a zuhogó esőben megölel egy rendőrt.

És Uram-Atyám, milyen jó világ az, ahol a rendőr képes kinézni a hadi szereléséből és képes megölelni egy másik embert. És tényleg, milyen szerencsés vagyok, hogy mindez most már az én történetem is.

És ahogy begurultam a csöppet-sem elit kinézésű utcánkba, úgy rémlett, hogy szentjánosbogarak világítanak az útszélén, és nyílik a bazsarózsa. Az esti égen pedig igenis bárányfelhők kergetőztek.